Az újságírás történetének egyik legszégyenteljesebb epizódja

Elsőként egy cikket teszek közzé, amely a múlt héten jelent meg a The Huffington Post weboldalon. Ebből kiderül a 2005-ös per számos visszássága és az is, hogy a média mennyire egyoldalúan számolt be a tárgyalóteremben zajló eseményekről.

Írta: Charles Thomson
The Huffington Post, 2010. június 13.Ma öt éve, hogy tizenkét esküdt egybehangzóan felmentette Michael Jacksont különféle gyermekmolesztálási vádak, az összeesküvés vádja és azon vád alól miszerint alkohollal itatott kiskorút. Nehéz megmondani, hogy a történelem hogyan fog visszaemlékezni a Michael Jackson-perre. Talán a nyugati „celeb-megszállottság” csúcspontjaként. Talán egy 21. századi lincselésként. Személy szerint én mindig úgy fogok rá emlékezni, mint az újságírás történetének egyik legszégyenteljesebb epizódjára. 

Amíg nem rágod át magad különféle újságok archívumain és nem nézel át újra több órás TV-közvetítéseket, nem fogod igazán megérteni a média kudarcának mértékét. Az egész iparágat keresztülszőtte. Kétségtelen tény, hogy bizonyos riporterek, sőt bizonyos kiadványok és televízióállomások borzasztó mértékben kedveztek a vádnak, de a média hiányosságai intézményesültek voltak. Egy olyan médiában, amely az apró hangfoszlányok megszállottja, hogyan lehet egy nyolcórás tanúvallomást két mondatba belesűríteni és közben pontosnak is maradni? A gyorsan hömpölygő hírek és instant bloggolás korában hogyan lehet ellenállni a kísértésnek, hogy a lehető legkorábbi alkalommal kiosonj a tárgyalóteremből és elsőként közöld a legújabb pikáns állítás híreit, még ha ez annak az árán is történik, hogy közben kihagyod a napi tanúvallomás egy részét?

Visszatekintve a Michael Jackson-perre én egy minden kontrollját elveszítő médiát látok. A propaganda, elfogultság, ferdítés, félretájékoztatás mértéke csaknem felfoghatatlan. Olvasva a bírósági dokumentumokat és összehasonlítva őket az újságkivágásokkal, az a per, amit felénk közvetítettek nem is hasonlított arra, amely a bíróság épületében zajlott. A dokumentumok a vád részéről gyenge tanúk végtelen soráról tanúskodnak, akik majdnem óránként tettek hamis esküt és szétporladtak a keresztkihallgatás súlya alatt. Az újságkivágások és televíziós híradások nap nap után szörnyű vádakról és szenzációs pletykákról számoltak be.

2003. november 18. volt a nap, amikor 70 sheriff rohamozta meg Michael Jackson Neverland Ranch-ét. Amint a hírek kipattantak a házkutatásról, a hírcsatornák megszakították rendes programjukat és átálltak az ügy 24 órás közvetítésére. Amikor kiderült, hogy Jacksont azzal vádolják, hogy molesztált egy fiatal rák-túlélőt, Gavin Arvizót – azt a fiút, aki Martin Bashir „Élet Michael Jacksonnal” című dokumentumfilmjében híresen fogta az énekes kezét -, a média megőrült. A hálózatok annyira megszállottjaivá váltak a Jackson-botránynak, hogy egy törökországi terrorista támadást csaknem teljesen szó nélkül hagytak és csak a CNN közvetítette George Bush és Tony Blair közös sajtótájékoztatóját a tragédiáról.

Mindhárom fő hálózat azonnal elkezdte órás különkiadások gyártását a Jackson-ügyről, láthatóan nem zavartatva attól a ténytől, hogy még semmit sem lehetett tudni a vádakról és a vád képviselői még nem nyilatkoztak. A CBS a „48 Hours Investigates” című programja egy epizódját szentelte a letartóztatásnak, míg az NBC „Dateline”, és az ABC „20/20” című műsorai szintén Jackson különkiadásokkal jelentkeztek. A házkutatáshoz képest két napon belül – és még mielőtt Jacksont egyáltalán letartóztatták – a VH1 bejelentett egy fél-dokumentumfilmet „Michael Jackson Szexbotrány” címmel.

A „Daily Variety” úgy jellemezte a Jackson-sztorit, mint amit „az isten küldött… a média, különösen a kábel hírcsatornák és a helyi állomások igyekeznek feltornászni a nézettségi adatokat a nagyon fontos november végi időszakban”.

A „Daily Variety”-nek igaza volt. A hírességekkel foglalkozó hírműsorok nézettsége megugrott, amikor a Jackson-sztori kirobbant. Az Access Hollywood nézettségi rátája 10 százalékkal nőtt az előző héthez képest. Mind az Entertainment Tonight, mind az Extra a szezon legjobb nézettségét érte el akkor, és a Celebrity Justice is 8 százalékos növekedést könyvelhetett el.

Az újságok ugyanolyan hisztérikusan reagáltak, mint a TV állomások: „Beteg!” – visította a New York Daily. „Jacko: Ebből mássz ki!” – cikkezett a New York Post.

A Sun – Nagy-Britannia legnagyobb példányszámú lapja – „Ő rossz, ő veszélyes, ő történelem” (utalás Jackson három albumának címére: „Bad”, „Dangerous”, „History” – a fordító megjegyzése) címmel jelentetett meg cikket, amely Jacksont „ex-fekete ex-szupersztárként” jellemezte, egy „szörnyként”, „romlott egyénként” és arra szólított fel, hogy vegyék el tőle a gyerekeit. „Ha nem lenne egy popbálvány egy csomó pénzzel,” – írták – „akkor már évekkel ezelőtt elkapták volna”.

Felbátorítva a nézettségnövekedéstől, amelyet a Jackson botrány hozott, a média küldetésévé tette, hogy megfejje az ügyet, amennyire csak tudja. Tom Sinclair az Entertainment Weekly-től azt írta: „A média képviselői – a legutolsó bulvár riportertől a legtakarosabb hálózati hírcsatornáig – túlórában hajtanak azért, hogy cikkeket és műsoridőt tölthessenek meg Jacko hírekkel és szakértőkkel.”

„A hírekben dolgozó embereken elképesztő a nyomás.” – mondta az ügyvéd Harland Braun Sinclairnek – „Így aztán olyan ügyvédek bukkannak fel a televízió képernyőjén, akikről még sosem hallottunk, olyan ügyekről beszélve, amelyekkel semmi kapcsolatuk sincs.”

Sinclair hozzátette: „És nemcsak ügyvédek. Mindenki, orvosoktól, íróktól, pszichiáterektől kezdve a trafikosig bezárólag, aki egyszer várt valahol Jacksonra, mindenki elmondja a magáét a TV-ben és nyomtatásban.”

Miközben a média azzal volt elfoglalva, hogy a botrányról faggasson néhány szélhámost és távoli ismerőst a nézettség érdekében, a Jackson-ügyben a vádat képviselő csapat erősen megkérdőjelezhető viselkedést tanúsított – de úgy tűnt ez a médiát nem érdekli.

A neverlandi házkutatás alatt a kerületi ügyész, Tom Sneddon – ugyanaz az ügyész, aki 1993-ban sikertelenül üldözte Jacksont – és hivatalnokai megszegték a saját házkutatási parancsuk szabályait azzal, hogy beléptek Jackson irodájába és magukkal vittek egy halom, az ügy szempontjából irreleváns üzleti iratot. Ezenkívül illegálisan tartottak házkutatást egy a Jackson-védelemnek dolgozó magánnyomozó irodájában és magukkal vitték a védelem iratait az énekes személyi asszisztensének otthonából.

Úgy tűnt Sneddon az ügy alapvető elemeit is manipulálni próbálta akárhányszor olyan bizonyíték került napvilágra, amely aláásta volna az Arvizo család állításait. Például, amikor a kerületi ügyész tudomást szerzett két filmre vett interjúról, amelyben az Arvizo család dicshimnuszokat zengett Jacksonról és tagadták, hogy molesztálás történt volna, akkor megfogalmazta az összeesküvés vádpontját és azt állította, hogy akaratuk ellenére kényszerítették őket hazugságra.

Hasonló példa amikor Jackson ügyvédje, Mark Geragos 2004 januárjában megszólalt az NBC-n és bejelentette, hogy az énekesnek „sziklaszilárd alibije” van azokra az időpontokra vonatkozóan, amelyeket a vádakban megjelöltek. Amikorra Jacksont áprilisban összeesküvéssel is megvádolták, a vádban a molesztálás időpontjai majdnem két héttel eltolódtak.

Sneddont később azon is rajtakapták, hogy láthatóan próbált ujjlenyomat-bizonyítékot koholni Jackson ellen azzal, hogy megengedte Gavin Arvizónak, hogy a kezébe vegyen bizonyítékul szolgáló felnőtteknek szóló magazinokat az előzetes esküdtszéki meghallgatásokon, majd visszacsomagolta és elküldte őket ujjlenyomat elemzésre.

A média nagy része nemcsak hogy figyelmen kívül hagyta a vádnak ezt az elképesztően megkérdőjelezhető és alkalmanként illegális tevékenységét, hanem úgy tűnt teljességgel elfogadhatónak tartja azt is, hogy elítélő propagandát folytasson a vád nevében, annak ellenére, hogy híján volt mindenféle bizonyítéknak. Például Diane Dimond megjelent a Larry King Live című műsorban napokkal Jackson letartóztatása után és többször is „egy halom szerelmeslevélről” beszélt, amit a sztár állítólag Gavin Arvizónak írt.

„Van valaki, aki tud ezeknek a leveleknek a létezéséről?” – kérdezte King.

„Abszolút.” – válaszolt Dimond – „Én tudok. Én abszolút tudok a létezésükről!”

„Diane, olvasta őket?”„Nem, nem olvastam őket.”

Dimond elismerte, hogy soha nem is látta a leveleket, nemhogy olvasta volna őket, de azt mondta „magas rangú hatósági forrásokból” tud róluk. Azonban ezek a szerelmeslevelek sosem kerültek elő. Amikor Dimond azt mondta, hogy „abszolút tud” a létezésükről, akkor a nyilatkozatát pusztán rendőrségi források szavára alapozta. Jó esetben a rendőrség csak jóhiszeműen megismételte Arvizóék állításait. Rossz esetben maguk találták ki a történetet, hogy bemocskolják Jackson nevét. Akárhogy is volt, a sztori körbefutott a világon mindenféle bizonyíték nélkül.

Több mint egy év telt el Jackson letartóztatása és a tárgyalás kezdete között és a média a köztes időszakban arra kényszerült, hogy lebegtesse a sztorit, amíg csak tudja. Tudatában annak, hogy Jacksont kötötte a nyilatkozási tilalom és így nem válaszolhatott, a váddal szimpatizálók elkezdtek olyan dokumentumokat kiszivárogtatni, mint például Jordan Chandler 1993-as rendőrségi vallomása. A média, botrányra és szenzációra éhesen, lecsapott rájuk.

Ezzel egy időben elégedetlen ex-alkalmazottaknak bulvár TV-showknak az 1990-es években eladott állításait folyamatosan újra felidézték és hírekként adták el őket. Periodikusan az Arvizo család vádjainak apró részleteit is kiszivárogtatták.

Ugyan a legtöbb médium ezeket a sztorikat vádakként, nem tényekként közölte, de a Jacksont csúnya szexuális zaklatásokkal összefüggésbe hozó sztorik mennyisége és rendszeressége – azzal együtt, hogy nem cáfolhatta meg őket -, lesújtó hatással volt a sztár nyilvános imázsára.

A per 2005 elején az esküdtek kiválasztásával kezdődött. Amikor az NBC a vád és a védelem esküdt-kiválasztási taktikájáról kérdezte, Dimond azt mondta, hogy a különbség az, hogy a vád olyan esküdteket fog keresni, akik érzik a „jó és a rossz”, a „helyes és a helytelen” közötti különbséget.

Még ki sem választották az esküdteket, de a Newsweek máris megpróbálta aláásni a tekintélyüket azt állítva, hogy egy középosztálybeli esküdtszék nem lenne képes igazságosan megítélni az alsó osztályba tartozó vádlókat. Egy cikkben, melynek az volt a címe, hogy „Az osztály-kártya kijátszása” a magazin azt írta: „A Jackson-per valami máson múlhat, mint a faj. És nem a bizonyítékot értjük ezalatt.”

Amikor a per elkezdődött gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az ügy tele van lyukakkal. A vád egyetlen „bizonyítéka” egy halom heteroszexuális pornómagazin volt és teljesen legális művészeti könyvek. Thomas Mesereau (Jackson ügyvédje – a ford.) egy bírósági indítványban azt írta: „Riasztó, hogy azért vonják vizsgálat alá Mr. Jacksont, mert a világ egyik legnagyobb magánkönyvtárával rendelkezik. Csaknem 75 évvel ezelőtti sötét napok óta nem lehettünk tanúi olyannak, hogy egy vád azt állítsa ismert művészek által készített könyvek birtoklása állam ellenes bűncselekmény.”

Gavin Arvizo testvére, Star hamar, a per elején tanúvallomást tett és azt állította, hogy két alkalommal volt tanúja molesztálásnak, de a vallomása teljesen következetlen volt. Az egyik állítólagos esetről a bíróságon azt állította, hogy Jackson simogatta Gavint, de korábban ugyanezen incidens jellemzésénél egy teljesen más történetet adott elő, azt állítva, hogy Jackson Gavin fenekéhez dörzsölte a péniszét. A másik állítólagos esetről is két különböző történetet adott elő két egymást követő napon a bíróságon.

A keresztkérdezésnél Jackson ügyvédje, Thomas Mesereau megmutatta a fiúnak a Barely Legal című pornómagazin egy példányát és többször feltette neki a kérdést, hogy ez volt-e az a magazin, amelyet Jackson mutatott neki és testvérének. A fiú határozottan állította, hogy ez volt az, de ezután Mesereau felfedte, hogy a magazint 2003 augusztusában adták ki – öt hónappal azután, hogy az Arvizo család elhagyta Neverlandet.

Azonban ezt az információt alig közölte a média, s inkább a fiú állításaira fókuszáltak, mintsem a keresztkihallgatásra, amely aláásta azokat. A vádakból jó főcímeket lehet kreálni. Komplex keresztkérdésekből nem.

Amikor Gavin Arvizo lépett a tanúk padjára, azt állította, hogy Jackson azzal készítette elő az első molesztálást, hogy azt mondta neki, hogy a fiúknak maszturbálniuk kell máskülönben nemi erőszakot fognak elkövetni. De a keresztkérdezésnél Mesereau megmutatta, hogy a fiú korábban elismerte, hogy ezt a nagyanyja mondta neki és nem Jackson, ami azt jelenti, hogy az egész molesztálás-történet egy hazugságon alapult.

A keresztkihallgatáson a fiú súlyosan aláásta a vád összeesküvés vádpontját, azt állítva, hogy sosem félt Neverlanden és sosem akart volna onnan elmenni. Az állítólagos molesztálásról szóló beszámolója is különbözött a testvéréétől.

Jackson számára sajnálatos módon Gavin Arvizo keresztkihallgatását gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a média, mivel az újságok éppen azzal voltak elfoglalva, hogy azon nevessenek és arról pletykáljanak, ami „pizsama napként” vált ismertté. A fiú közvetlen kihallgatásának első napján Jackson elcsúszott a fürdőszobájában, megütötte a tüdejét és kórházba szállították. Amikor a bíró, Rodney Melville letartóztatási parancsot helyezett kilátásba Jackson ellen, ha nem jelenik meg egy órán belül, akkor az énekes ugyanabban a pizsamanadrágban hajtott a bíróságra, amiben bevitték a kórházba.

A fényképek, amelyek Jacksont ábrázolták a pizsamájában körüljárták a világot, gyakran meg sem említve Jackson sérülését vagy hogy miért viselte azt. Sok újságíró azzal vádolta Jacksont, hogy tettette az egészet azért, hogy így keltsen szimpátiát, noha a szimpátia az utolsó szó, amivel jellemezni lehetett volna a média reakcióját.

Az incidens nem rettentette el a médiát attól, hogy másnap körbeküldjék Gavin Arvizo szenzációs állításait a világon. Néhány médium a fiú tanúvallomását tényként kezelte, nem pedig feltevésként. „Azt mondta, hogy ha a fiúk nem csinálják, akkor nemi erőszakot követnek el – a rákos fiú, Gavin beszél a bíróságnak a Jacko szexről” – írta a Mirror.

De a fiú keresztkihallgatása más történet volt. Szinte semmit sem jelenttettek meg belőle. Ahelyett, hogy a hírek Gavin Arvizo hazugságairól, a két fivér ellentmondásos állításairól szóltak volna, az újságcikkeket ironizáló vélemények töltötték meg Jackson pizsamájáról, noha a „pizsama nap” az előző nap volt. Több ezer szót szenteltek annak, hogy vajon Jackson visel-e parókát és a Sun egy cikkében még azokért a kiegészítőkért is támadta Jacksont, amiket a mellényén viselt minden nap. Úgy tűnt a sajtó mindenről írt inkább, csak hogy elkerülhesse a fiú keresztkihallgatásának tárgyalását, amely súlyosan aláásta a vád ügyét.

Az a szokás, hogy beszámoltak a sikamlós vádakról, de figyelmen kívül hagyták a keresztkihallgatást, amely aláásta azokat, észrevehető trenddé vált a Jackson per alatt. 2005 áprilisában egy Matt Drudge-gel készített interjúban a Fox újságírója, Roger Friedman így magyarázott: „Amiről nem számolnak be az, hogy a tanúk keresztkihallgatása általában halálossá bizonyul számukra.” Hozzátette, hogy akárhányszor valaki valami pikánst vagy drámait állított Jacksonról a média „azonnal kiszaladt, hogy beszámoljon róla” és közben kihagyták a soron következő keresztkihallgatást.

Drudge egyetértett és hozzátette: „Arról semmit sem hallunk, hogy esik szét egyik tanú a másik után a tanúk padján. Egyetlen tanú sincs, legalábbis mostanában, aki ne ismerte volna el, hogy korábban keveredett már hamis tanúzásba, vagy ebben az ügyben, vagy egy másikban.”

A keresztkihallgatások figyelmen kívül hagyásának riasztó trendje talán akkor vált a legegyértelműbbé, amikor a média Kiki Fournier tanúvallomásáról számolt be. Amikor a vád kérdezte, Fournier – egy neverlandi takarítónő – azt vallotta, hogy Neverlanden a gyerekek sokszor engedetlenekké váltak és néha látott gyerekeket annyira hiperaktívvá válni, hogy lehetséges, hogy alkoholos befolyás alatt voltak. A média kirohant, hogy beszámoljon erről a látszólagos bombahírről és ezzel elmulasztotta talán az egész per egyik legjelentősebb tanúvallomását.

Thomas Mesereau keresztkihallgatásán Fournier elmondta, hogy az utolsó hetekben, amelyeket az Arvizo család Neverlanden töltött – abban a periódusban, amikor a molesztálás állítólag történt – a két fiú vendégszobájában állandó rendetlenség volt, amiből ő arra következtet, hogy végig a saját lakosztályukban aludtak, nem Michael Jackson hálószobájában.

Arról is vallomást tett, hogy egy alkalommal Star Arvizo ráfogott egy kést a konyhában és úgy érezte, hogy nem viccelni akart, hanem valamiféle „tekintélyt kialakítani”.

A vád egyre nevetségesebbé váló összeesküvés vádpontjára pusztító csapást mért, amikor Fournier kinevette azt az ötletet, hogy bárkit fogva lehet tartani a Neverland Ranch-en, elmondva az esküdteknek, hogy nincs magas kerítés a birtok körül és a család bármikor „könnyedén” kisétálhatott volna.

Amikor Gavin és Star édesanyja, Janet Arvizo lépett a tanúk padjára Tom Sneddon csak a fejét fogta. Az anya azt állította, hogy azt a szöveget, amelyet azon a videón mond, amiben ő és a gyerekei Jacksont dicsérik, szóról szóra betanította neki egy német férfi, aki alig beszélt angolul. Kivágott részekben is dicséri Jacksont, majd pedig zavarba jön és megkérdi, hogy ezt most felvették-e. Azt mondta ez is begyakorolt volt.

Azt állította, hogy fogva tartották Neverlanden, noha aláírási ívek és receptek bizonyítják, hogy „fogva tartása” ideje alatt három alkalommal hagyta el a ranch-et és tért oda vissza. Az is kiderült, hogy éppen nyomozás folyik ellene segélyekkel való visszaélésért és a fia betegsége kapcsán is vett fel jogosulatlanul pénzeket: alapokkal fizettette a fiú rák-gyógykezelését, miközben a biztosító is fizetett neki.

A vád legodaadóbb támogatóinak is el kellett ismerniük, hogy Janet Arvizo katasztrofális tanú volt számukra. Kivéve Diane Dimond szerint, aki 2005 márciusában Janet Arvizo segélyekkel való visszaélését (amiért egyébként Jackson pere után elítélték) közvetett bizonyítéknak vélte Jackson bűnösségére, s egy a New York Postnak írt cikkét így zárta le: „A pedofilok célpontjai nem a példás szülők gyermekei.”

Amikor a vád képviselő látták, hogy ügyük szemük láttára omlik össze, beadványt intéztek a bíróhoz annak érdekében, hogy bemutathassák „korábbi bűncselekmények” bizonyítékait. Az engedélyt megkapták. Az ügyészek elmondták az esküdtszéknek, hogy öt korábbi áldozat bizonyítékát fogják hallani. De ez az öt korábbi ügy még nevetségesebb volt, mint Arvizóék állításai.

Egy sor elégedetlen biztonsági őr és takarító lépett a tanúk padjára vallomást tenni arról, hogy tanúi voltak molesztálásoknak, többségükben három fiúénak: Wade Robsonénak, Brett Barnesénak és Macaulay Culkinénak. Azonban ez a három fiú a védelem első három tanúja volt és mindhárman azt vallották, hogy Jackson sosem molesztálta őket és nehezményezték a feltételezést is.

Továbbá kiderült, hogy ezen korábbi alkalmazottak mindegyikét kirúgta Jackson azért, mert loptak a birtokról, vagy pedig elveszítettek egy munkaügyi pert vele szemben és hatalmas pénzösszegekkel tartoztak neki. Ezenkívül az állítólagosan látott molesztálásokat elmulasztották jelenteni a rendőrségnek, még akkor is, amikor 1993-ban kihallgatták őket Jordy Chandler vádjai kapcsán, ugyanakkor nem sokkal később történeteket adtak el a sajtónak – néha sikeresen. Minél több pénzt kínáltak nekik, annál sikamlósabbakká váltak az állítások.

Roger Friedman egy Matt Drudge-gal készült interjúban arról panaszkodott, hogy a média figyelmen kívül hagyta a „korábbi bűncselekmények” tanúinak keresztkihallgatását, ami egyoldalúsághoz vezetett. Azt mondta: „Csütörtökön az első óra ezzel a Ralph Chacon nevű fickóval telt, aki biztonsági őrként dolgozott a ranch-en. A legégbekiáltóbb sztorit adta elő. Roppant részletesen. És persze mindenki rohant ki, hogy beszámoljon róla. De volt tíz perc az első szünet előtt csütörtökön, amikor Tom Mesereau felkelt, keresztkérdéseket intézett ehhez a fickóhoz és darabokra tépte.”

A negyedik „áldozat”, Jason Francia tanúvallomásában azt állította, hogy amikor gyerek volt Jackson három különböző alkalommal molesztálta. Amikor a „molesztálás” részleteiről faggatták, akkor elmondta, hogy Jackson három alkalommal megcsiklandozta ruhában és sok év terápiára volt szüksége ahhoz, hogy ezen túltegye magát. Az esküdtek a szemeiket forgatták, de a riporterek, beleértve Dan Abramst, „lenyűgözőként” dicsérték, azt jósolva, hogy ő lehet az a tanú, aki rács mögé juttatja Jacksont.

A média folyamatosan azt állította, hogy Francia vádjait 1990-ben tette meg – ezzel azt próbálták elhitetni a közönséggel, hogy megelőzték Jordy Chandler állításait. Valójában – noha Jason Francia azt állította, hogy a molesztálás 1990-ben történt – nem jelentette őket egészen addig, amíg ki nem tört a médiavihar Chandler állításai kapcsán, s ekkor anyja – egy neverlandi szobalány, Blanca Francia – azonnal 200 000 dollárt kért egy interjúért Diane Dimonddal a Hard Copy-ban, majd újabb 2,4 millió dollárt egy Jacksonnal kötött peren kívüli megegyezés során.

Továbbá rendőrségi kihallgatások jegyzőkönyvei megmutatták, hogy Francia folyamatosan változtatta a történetét és eredetileg azt mondta, hogy sosem molesztálták. A jegyzőkönyvek azt is megmutatták, hogy csak azután mondta azt, hogy molesztálták, hogy a rendőrségi tisztviselők újra és újra átlépték hatáskörüket a kihallgatások során. A tisztviselők folyamatosan „molesztálónak” hívták Jacksont. Egy alkalommal azt mondták a fiúnak, hogy Jackson jelenleg is molesztálja Macaulay Culkint, s csak úgy tudják őt megmenteni, ha Francia azt mondja nekik, hogy a sztár szexuálisan zaklatta őt. A jegyzőkönyvek azt is megmutatták, hogy Francia korábban azt mondta a rendőrségnek: „Kényszerítettek, hogy előálljak ezzel a dologgal. Állandóan nyomás alá helyeztek. Fejbe akartam vágni őket.”

Az ötödik „áldozat” Jordy Chandler volt (Jackson 1993-as vádlója), aki inkább elmenekült az országból, mintsem, hogy tanúskodnia kelljen korábbi barátja ellen. Thomas Mesereau egy a Harvardon tartott előadásában abban az évben azt mondta: „Az ügyészek megpróbálták rávenni, hogy eljöjjön, de nem jött. Ha eljött volna, akkor lettek volna tanúim, akik bejöttek volna és elmondták volna, hogy elárulta nekik, hogy sosem történt meg és, hogy soha többé nem beszélt a szüleivel amiért rákényszerítették, hogy ezt mondja. Kiderült, hogy bírósági úton függetlenítette magát a szüleitől.”June Chandler, Jordy édesanyja, vallomást tett és elmondta, hogy 11 éve nem beszélt a fiával. Amikor az 1993-as ügyről kérdezték úgy tűnt súlyos szelektív memóriában szenved. Egy alkalommal azt állította, hogy nem emlékszik arra, hogy Michael Jackson beperelte őt, egy másik alkalommal pedig azt, hogy sosem hallott a saját ügyvédjéről. Sosem volt tanúja molesztálásnak sem.

Amikor a vád pihent, úgy tűnt a média érdeklődését veszítette a per iránt. A védelem ügyének viszonylagosan kevés újságfelületet és közvetítési időt biztosítottak. A Hollywood Reporter, amely előtte szorgalmasan jelentett a Jackson-perről, a védelem ügyét bemutató két teljes hetet kihagyott. Úgy tűnt az a hozzáállás, hogy ha a tanúvallomás nem elég színes és sikamlós – ha nem lehet belőle jó főcímeket csinálni -, akkor nem érdemes beszámolni róla.

A védelem számtalan fantasztikus tanút vonultatott fel: fiúkat és lányokat, akik sok időt töltöttek Jacksonnal, de sosem voltak tanúi semmilyen helytelen viselkedésnek, alkalmazottakat, akik tanúi voltak annak, hogy az Arvizo fiúk alkohollal szolgálják ki magukat Jackson távollétében, és hírességeket, akitől szintén pénzt kunyerált a vádló. De ezen tanúvallomásokból csak kevés jutott el a közönséghez. Amikor a kerületi ügyész, Tom Sneddon „fiúnak” szólította a fekete komikus színészt, Chris Tuckert a keresztkihallgatása során, a médiának a szeme sem rebbent. (Ha egy fehér férfi fiúnak szólít egy felnőtt fekete férfit, annak van némi rasszista felhangja Amerikában, lévén a rabszolgatartók gyakran szólították így meg rabszolgáikat. – a ford.)

Amikor mindkét oldal pihent, akkor az esküdteknek elmondták, hogy ha értelmes kereteken belül kétségük van, akkor felmentő ítéletet kell hozniuk. Bárki, aki figyelemmel kísérte az eseményeket láthatta, hogy a kétség olyannyira erős, hogy az már nem is vicces. A vádnak majdnem minden tanúja hamis tanúzásba keveredett vagy pedig végül a védelem ügyét segítette. Egyetlen apró bizonyíték sem volt, amely Jacksont összefüggésbe hozta volna bármilyen bűncselekménnyel és nem volt egyetlen hiteles tanú sem, aki ezt tette volna.

De ez nem rettentette el az újságírókat és szakértőket attól, hogy „bűnös” ítéleteket jósoljanak, élen Nancy Grace-szel a CNN-től. A védőügyvéd, Robert Shapiro – aki egykoron a Chandler-családot képviselte – bizonyossággal állította a CNN-en: „El fogják ítélni.” Az egykori ügyész, Wendy Murphy azt mondta a Fox News-nak: „Nem kérdés, hogy elítélik.”

A rajongók hisztériáját a bíróság épülete előtt tükrözte a riportereké, akik a tárgyalóteremben foglaltak helyet és akik annyira izgatottak voltak, hogy a bíró, Rodney Melville felszólította őket, hogy „viselkedjenek”. Thomas Mesereau utólag elmondta, hogy a média „csaknem a nyálát csorgatta azon, hogy Jacksont el fogják vezetni a börtönbe”.

Amikor az esküdtszék kihirdette a 14 „nem bűnös” ítéletet, a média „megalázott” volt – mondta Mesereau egy utólagos interjúban. A médiaelemző, Tim Rutten később így kommentált: „Szóval mi történt, amikor Jacksont minden vádpontban felmentették? Vörös arcok? Megbánások? Egy kis önvizsgálat talán? Talán szánakozás amiatt, hogy túl korán ítéltek? Neeeeeem. Ehelyett a reakció düh volt, szabadon társulva megvetéssel és néha tanácstalan arckifejezéssel. Ennek a célpontja most az esküdtszék volt… A pokol sem lehetne dühösebb, mint egy kábeltévés, aki gúny tárgyává vált.”

Az ítélet utáni sajtótájékoztatón Sneddon továbbra is „áldozatként” emlegette Gavin Arvizót és azt mondta azt gyanítja, hogy a „híresség faktor” befolyásolta az esküdtek ítéletét – s ezt a sort sok médiás szakértő is gyorsan adaptálta, amikor próbálták aláásni az esküdteket és az ítéletüket.

A bejelentéstől számított perceken belül Nancy Grace megjelent a Court TV-n és azt állította, hogy az esküdteket elkábította Jackson hírneve, s bizarr módon azt állította, hogy a vád egyetlen gyenge láncszeme Janet Arvizo volt.

”Ezt a békát most le kell nyelnem.” – mondta – „Nem túl jóízű. De tudják mit? Nem lep meg. Gondoltam, hogy a hírnév ilyen nagy tényező. Ha úgy gondolod ismersz valakit, ha nézted a koncertjeit, hallgattad a lemezeit, olvastad a dalszövegeket és azt gondoltad az a szívéből jött.. Bár nem tett tanúvallomást, Jackson nagyon karizmatikus. Ennek hatása van az esküdtekre.”

„Nem fogok követ dobni az anyára, bár azt gondolom, hogy ő volt a gyenge láncszem a vád ügyében, de a valóság az, hogy nem vagyok meglepve. Gondoltam, hogy az esküdtszék az ellenoldal hasonló tanúinak fog kedvezni. Úgy tűnik, hogy a védelem lehengerelte őket az anya keresztkihallgatásával. Úgy gondolom erről van szó, ilyen egyszerű.”

Grace később kijelentette, hogy Jackson „nem bűnös a hírneve okán”, ezenkívül látták, amint megkísérelte rávenni az esküdtszék elnökét, Paul Rodriguezt, hogy mondja azt úgy hiszi Jackson molesztált gyerekeket. Grace egyik vendége, a pszichoanalitikus Bethany Marshall személyeskedő támadásokat intézett az egyik női esküdt ellen mondván: „Ez egy olyan nő, akinek nincs élete.”

Odaát a Fox News-on Wendy Murphy „teflon molesztálónak” bélyegezte Jacksont és azt mondta, hogy az esküdteknek IQ tesztre van szükségük. Később hozzátette: „Tényleg úgy gondolom, hogy a híresség faktor miatt alakult így, nem a bizonyíték miatt. Nem hiszem, hogy az esküdtek egyáltalán felfogták mennyire befolyásolta őket az, hogy kicsoda Michael Jackson. Gyakorlatilag célkeresztet tettek mindenki hátára, különösen azon sérülékeny gyerekek hátára, akik ezentúl Michael Jackson életébe lépnek.”

A jogi elemző, Jeffrey Toobin azt mondta a CNN-nek, hogy úgy gondolta, hogy a „korábbi bűncselekmények” tanúvallomás „hatékony bizonyíték” volt, annak ellenére, hogy a tanúvallomások során a szóba hozott különféle fiúk a védelem tanúiként tagadták, hogy bármikor is molesztálták volna őket. Azt is állította, hogy a védelem azért nyerte meg a pert, mert „ők el tudtak mesélni egy történetet és az esküdtszékek, tudod, mindig inkább a történeteket értik meg, mint az egyedülálló tényeket”.

Csak Robert Shapiróban volt annyi méltóság az ítélet tudatában, hogy elmondja a nézőknek, hogy fogadják el az ítéletet, mivel az esküdtek „Kalifornia egy nagyon konzervatív részéből érkeztek és ha nekik nem volt kétségük, akkor egyikünknek sem kell, hogy legyen”.

A következő napon a Good Morning Americában Diane Sawyer fenntartotta az álláspontot, hogy az ítéletet Jackson hírneve befolyásolta. „Biztosak benne?” – tette fel a kérdést – „Biztosak benne, hogy egy ilyen gigantikusan híres fickó besétál a terembe és annak egyáltalán semmi hatása nincs?”

A Washington Post így kommentált: „A felmentés nem tisztázza a nevét, csak zavarossá teszi a vizet.” Mind a New York Post, mind a New York Daily News ezzel a rosszindulatú főcímmel jelent meg: „Fiú, oh fiú!”

A perről a New York Postnak írt utolsó cikkében Diane Dimond úgy kesergett a „nem bűnös” ítélet felett, hogy azt mondta ezzel Michael Jackson érinthetetlenné vált. Azt írta: „Szabad emberként távozott a bíróságról, ártatlan minden vádpontban. De Michael Jackson sokkal több, mint szabad. Most szabad utat kapott ahhoz, hogy úgy élje az életét, ahogy akarja, akivel csak akarja, mert ki merne ezek után nyomozást indítani Michael Jackson ellen?”

A nagy-britanniai Sun „celeb”-kommentátora, Jane Moore cikkének ezt a címet adta: „Ha az esküdtszék egyetért abban, hogy Janet Arvizo rossz anya (és igen, az), akkor hogyan engedhették futni Jacksont?” Így kezdődik: „Michael Jackson ártatlan, igazságot szolgáltattak. Vagy legalábbis a bíróság köré gyűlt agyalágyultak ezt szeretnék, hogy higgyük.” A továbbiakban megkérdőjelezte az esküdtek elmeállapotát és „félkésznek” bélyegezte az amerikai jogi rendszert. „Semmi és senki sem győztese igazán ennek a sajnálatos kavarodásnak.” – fejezi be – „és a legkevésbé az, amit nevetségesen amerikai ’igazságnak’ hívnak.”

A Sun tudósítója, Ally Ross Jackson rajongóit „szomorú, magányos faszfejeknek” titulálta. Egy másik Sun cikk, amelyet a TV bemondó Lorraine Kelly jegyzett ezzel a címmel jelent meg: „Ne feledjük a veszélyben lévő gyermekeket – Jackson sajátjait”, s Jacksont fokozottan bűnös emberként festette le. Kelly – aki sosem volt ott Jackson tárgyalásán – azon tény felett kesergett, hogy Jackson „megúszta”, s arról panaszkodott, hogy „ahelyett, hogy a börtönben kókadozna, most visszatérhetett Neverlandre”. Jackson, fejezte be, „egy szomorú, beteg vesztes, aki a hírnevét és a pénzét használja fel arra, hogy elkábítsa azon gyerekek szüleit, akiket kinéz magának”.

Az első felháborodás után a Michael Jackson sztori lekerült a főcímekről. Csak kevés elemzés született a „nem bűnös” ítéletekről és arról, hogy hogyan jutottak erre. A felmentés kevesebb profitot hozott, mint az elítélés.

Valóban, Thomas Mesereau azt mondta pár évvel később, hogy Jackson elítélése egy újabb „iparágat” hívott volna életre a média számára, amely éveken keresztül minden napra szállított volna egy sztorit. Hosszú sagák olyan dolgokról, mint Jackson gyerekeinek elhelyezése, a pénzügyi birodalmának irányítása, más „áldozatok” keresetei és a hosszan elnyúló fellebbezési procedúra havonta több ezer sztorit generált volna évekre, vagy talán évtizedekre.

Jackson bebörtönzése hangzatos főcímek végtelen sorát nyújtotta volna: Ki látogatja meg? Ki nem? Magánzárkában van? Ha nem, akkor kik a cellatársai? Mi a helyzet a börtönőreivel? Van-e levelező barátnője? Berepülhetünk a börtönudvar felé egy helikopterrel és lefilmezhetjük, amint edz? A lehetőségek végtelenek lettek volna. Még mielőtt az esküdtszék egyáltalán összeült volna, már őrült licitháború folyt azért kié lesz az első kiszivárogtatott fotó Jacksonról a cellájában.

Egy „nem bűnös” ítélet nem volt ilyen vonzó. A Newsweeknek adott interjújában a CNN főnöke, Jonathan Klein felidézte, hogy amint nézte a „nem bűnös” ítéleteket azt mondta a helyetteseinek: „most már egy kevésbé érdekes sztorink van”. A Hollywood Reporter megjegyezte, hogy a sebtében összeállított televíziós különkiadások Jackson felmentéséről rossz nézettséget értek el és még a Nanny 911 sorozat ismétlése is megverte őket.

A sztorinak vége volt. Nem voltak bocsánatkérések, nem voltak visszavonások. Nem volt kutatómunka, nem voltak vizsgálatok. Senkit sem tettek felelőssé azért, amit Michael Jacksonnal tettek. A média megelégedett azzal, hogy továbbra is elhitette az embereket az erősen elferdített, helyenként fikcióba hajló tudósítással a perről. És ennyi volt.

Amikor Michael Jackson meghalt a média ismét pörögni kezdett. Milyen gyógyszerek ölték meg? Mióta használta őket? Ki írta fel neki őket? Mi más volt még a szervezetében? Mennyi volt a súlya?

De egy kérdést senki sem akart feltenni: Miért?

Miért volt Michael Jackson annyira stresszes és paranoiás, hogy nem tudott még egy jót aludni sem anélkül, hogy valaki nem nyomott volna a karjába egy fecskendőt tele altatóval? Úgy gondolom, hogy a válasz azokban a közvélemény kutatásokban található, amelyeket a Michael Jackson-per után készítettek.

Egy a Gallup által az ítélethirdetés óráiban készített kutatás azt mutatta, hogy a fehér amerikaiak 54 százaléka és a teljes népesség 48 százaléka nem ért egyet az esküdtszék „nem bűnös” döntésével. A közvélemény kutatás azt is megmutatta, hogy az emberek 62 százaléka úgy érezte, hogy Jackson hírneve döntő tényező volt az ítéletekben. 34 százalék azt mondta, hogy „elszomorító” az ítélet és 24 százalék azt, hogy „fel van háborodva”. A Fox Newson a szavazók 37 százaléka szerint volt a döntés „helytelen”, míg 25 százalék mondta azt, hogy „a hírnév megveheti az igazságot”. A People Weekly felmérése azt mutatta, hogy az olvasók 88 százaléka nem értett egyet az esküdtszék döntésével.

A média megdolgozta közönségét és megdolgozta Jacksont is. Miután átküzdötte magát egy kimerítő és borzalmas peren, amely tele volt szörnyű vádakkal és karaktergyilkossággal, Michael Jacksonnak felmentve kellett volna éreznie magát, amikor az esküdtszék felolvasta a 14 egyhangú „nem bűnös” ítéletet. De a média felelőtlen közvetítése a perről lehetetlenné tette Jackson számára, hogy valaha igazán felmentve érezze magát. Lehet, hogy a jogrendszer ártatlanná nyilvánította, de a közvélemény egésze másképp gondolta. Olyan állítások, amelyeknek hamisságát bizonyították a bíróságon a sajtóban kihívás nélkül jelenhettek meg. Kétes tanúvallomásokat úgy közöltek le, mint tényeket. A védelem érveit pedig gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták.

Amikor megkérdezték az esküdteket kétkedéssel fogadott ítéletükről, azt válaszolták: „Ők nem látták azt, amit mi láttunk.”

Igazuk van. Mi nem láttuk. De látnunk kellett volna. És azok, akik nem voltak hajlandóak elmondani nekünk továbbra is ellenőrizetlenül, büntetlenül végezhetik munkájukat és szabadon tehetik ugyanezt akivel csak akarják.

Ez az amit én igazságtalanságnak nevezek.

—–

A cikk eredetije itt olvasható: http://www.huffingtonpost.com/charles-thomson/one-of-the-most-shameful_b_610258.html
A szerző honlapja: http://www.charles-thomson.net/
A szerző blogja: http://charlesthomsonjournalist.blogspot.com/

Kategória: A 2005-ös per, Média
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Az újságírás történetének egyik legszégyenteljesebb epizódja bejegyzéshez

  1. Lázy szerint:

    Akit érdekel a téma ebben a nemsokára megjelenő könyvben mindent elolvashat egy hiteles forrásból:
    https://www.facebook.com/MichaelJacksonOsszeeskuves

    • jacksonaktak szerint:

      Köszi. Ez az Aprhodite Jones féle könyv fordítása, igaz? Hallottam róla, hogy lesz magyar fordítás, épp a napokban tűnődtem, hogy vajon mi lett ezzel a projekttel. De ezek szerint megjelenik. Köszi, hogy szóltál.

  2. Visszajelzés: Larry Nimmer dokumentumfilmje Michael Jackson 2005-ös peréről |

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s