És neki milyen volt?

Az alábbi beszámoló, amelyet négy német rajongó írt egy 2004 januári találkozásról rávilágít arra, hogy milyen lehetett Michael Jacksonnak megélni ezeket a borzalmas vádakat és azt, hogy az emberek felszínes ítéleteket hoznak róla.

Írta: Brigitte Bloemen, Marina Dobler, Stephanie Grosse és Sonja Winterholler, Németország

Forrás: http://morinen.tumblr.com/post/86044707716/in-the-light-of-recent-allegations-against

Eleinte mélyen sokkolt minket mindaz, ami kibontakozott a szemünk előtt és nem hittük el, hogy Michaelnek valóban ki kell állnia életében másodszor is ilyen vádakat, rágalmakat és fájdalmat!

Noha ezek a vádak nevetségesek voltak és nyilvánvalóan fabrikáltak, de a legszörnyűbb dolog, amit tehettek vele az volt, hogy megvádolták egy ilyen szörnyű bűncselekménnyel és azzal, hogy bántana egy gyereket, majd – nagyban köszönhetően az inkompetens újságíróknak – ezt elhitették az egész világgal. Tudtuk, hogy ez szó szerint széttépte Michael szívét, különösen, amikor rá kellett jönnie arra, hogy sokan az úgynevezett “barátai” közül elhagyták a szükségnek ebben az órájában és még sok rajongó sem tudta mit higgyen és inkább visszahúzódott, amíg a dolgok le nem tisztultak.

De mi tudtuk, hogy tennünk kell valamit – bármit, amivel megmutatjuk neki, hogy még mindig vannak emberek, akik nem hiszik el, amiket mondanak róla. Így amint az első meghallgatás napját kitűzték 2004 januárjában semmi sem tarthatott vissza minket attól, hogy Kaliforniába utazzunk és támogassuk Michaelt.

Amikor megérkeztünk Santa Mariába sokkolt minket a rendőrök hada és az, hogy helikopterek repkedtek a bíróság épülete felett, így támogatva az őrült média cirkuszt több száz újságíróval a világ minden részéről és több száz nézővel, akik megrohamozták a helyet. A legkevesebb, amit mondani lehet, hogy kaotikus jelenetek voltak.

Megkönnyebbültünk, amikor láttuk az ismerős arcokat a rajongók között a kordonok mögött állni a szeretet és a hit üzenetével támogatva morálisan Michaelt ezen a szörnyű napon. Amikor Michael megérkezett és bement az épületbe úgy gondoltuk, hogy erősnek, elszántnak és magabiztosnak tűnik és még azzal is megerősítette a benyomásunkat, hogy út közben üdvözölte a rajongókat a korlát mellett és végül még fel is ugrott az autója tetejére, hogy mindenki láthassa. Őszintén szólva örültünk, hogy így látjuk, mert ez valóban enyhítette egy kicsit az iránta érzett aggodalmunkat. De a szívünk ennél jobban tudta – azt nem tudták becsapni a szemeink benyomásai.

A bírósági meghallgatás után a tömeg felkerekedett Neverland felé, mert elterjedt, hogy Michael meg fogja nyitni a birtokát a közönség előtt aznap. Több ezer ember használta ki az alkalmat, hogy végre kielégítse a kíváncsiságát és élvezzen egy napot a vidámparkjában, állatkertjében, játéktermében, annyit egyen-igyon, amennyit akar és hogy kihasználja a lehetőséget arra, hogy körülszaglásszon egy kicsit Michael otthonában. Nyilvánvaló, hogy a legtöbben egyszerűen jól érezték magukat.

De mi rajongók nagyon másképp éreztük magunkat. Michael egyszer azt mondta: „Neverland én vagyok! A teljességét képviseli annak, aki vagyok.” Így számunkra úgy tűnt, hogy Michael szükségét érezte annak, hogy meztelenre vetkőzzön, hogy kiforgassa a belsejét, hogy a nagyközönség lássa és végre megértse őt. Az érzés, amit átéltünk aznap a birtokon egy nagyon szomorú érzés volt és számunkra Neverlandnek már nem sok köze volt ahhoz a varázslatos helyhez, amit korábban megtapasztaltunk. Az a tény, hogy a sajtó is megostromolta a helyet szintén nem sokat segített – állandóan helikopterek repkedtek Neverland felett és kint is több tucatnyi kamera várakozott.

Néhány nappal később a legtöbb rajongó már hazafelé tartott. Valamilyen oknál fogva ez az árral volt kapcsolatban, de mi egy pár nappal későbbre foglaltuk le a repülőutunkat haza, mint a többiek, így hirtelen mi maradtunk ott egyedül. Noha tettünk kisebb kirándulásokat a közeli látványosságokhoz, de minden nap visszatértünk Neverland kapujához, hogy legalább közelebb legyünk Michaelhez az ott tartózkodásunk hátralévő részében.

Kívülről úgy tűnt, hogy Neverland visszatért a normális kerékvágásba, azonban bent a helyet bemocskolták és a szellemét elpusztították. Mint minden rajongó, aki szerette őt, annyira akartunk segíteni Michaelnek – könnyebbé tenni neki, segíteni, hogy jobban érezze magát, de fogalmunk sem volt hogyan érhetnénk ezt el. Támogató leveleket írtunk, készítettünk ajándékokat a felvidítására és megpróbáltuk ezeket a biztonsági emberein keresztül továbbítani neki.

Egy délután a kapu közelében ültünk a füvön, amikor Michael egyik testvére hajtott ki Neverlandről. Mivel éppen ettünk nem igazán figyeltünk oda rá, de amikor megállt és intett nekünk felálltunk és odamentünk. Köszöntünk egymásnak és megkérdeztük, hogy Michael hogy van. Azt válaszolta, hogy „rendben” van – figyelembe véve a körülményeket, de nem tudtuk nem észrevenni a szomorúságot a hangjában. Megkérdeztük, hogy küldhetnénk-e vele pár felvidító ajándékot Michaelnek, de csak azt válaszolta, hogy odaadhatjuk magunk is. Persze zavarba jöttünk, de gyorsan hozzátette, hogy Michael másnap reggel a kora reggeli órákban fog kihajtani Neverlandről és ha ott leszünk, akkor biztosan meg fog állni nekünk. Elállt a szavunk, megköszöntük a kedvességét, hogy a tudomásunkra hozta ezt.

Természetesen nagyon izgatottak lettünk és azon törtük a fejünket, hogy mit mondhatnánk vagy tehetnénk neki, amivel felvidíthatnánk. Szükségtelen mondani, hogy alig aludtunk egész éjjel. Az ébresztőóra már az éjszaka közepén csörgött és nem sokkal később már úton is voltunk Neverlandre. Amikor megérkeztünk oda és leparkoltunk a közeli kapunál a szokásos parkolóhelyünkön, észrevettük, hogy a biztonsági emberek készenlétbe helyezték magukat először, mert az éjszaka közepén érkeztünk. Később elmondták nekünk, hogy nagyon veszélyes ott kint abban az időben, mert őrült emberek, különösen rasszisták vagy részegek éjszaka elhajtottak Neverland kapuja mellett és csúnya dolgokat dobáltak vagy kiabáltak az irányukba. Féltek, hogy egy nap valaki rájuk is lőhet vagy megpróbál az autójával betörni a kapun, hogy bántsa Michaelt. Szóval nagyon is érthető, hogy megkönnyebbültek, amikor rájöttek, hogy mi vagyunk azok, egyszerű rajongók. Sötét volt és nagyon hideg azon az éjjelen és még egy réteg jeget is el kellett távolítanunk az autónk szélvédőjéről. Hoztunk sok gyertyát, amikből szívet formáltunk a bejárat előtt, aztán előkészítettük az ajándékainkat, a levelünket és elismételtük, hogy mit akarunk mondani Michaelnek, hogy ne felejtsük el idegességünkben.

Az idő múlt és semmi nem történt azon kívül, hogy összefagytunk. Már arra kezdtünk gondolni, hogy Michael testvére tréfát űzött velünk, amikor hirtelen egy nagy jármű fényszórója jelent meg, amint kifelé jött Neverlandról és a kapu felé tartott. Először nem tudtuk miféle jármű, de hamarosan láttuk, hogy egy nagy busz közeledik lassan. Csak lassan esett le, hogy talán ennek a busznak van valami köze Michaelhez. Teljesen kővé meredve álltunk a gyertya szívünk mellett és láttuk, hogy a busz egy pillanatra megáll mielőtt kinyílik a kapu. A két őr mellette sétált ahogy a busz kigördült a kapun a mi irányunkba. A következő amit láttunk az volt, hogy kinyílt a busz ajtaja és Michael asszisztense jött oda hozzánk és megkérdezte van-e itt valaki a sajtótól. Miután mondtuk, hogy nincs, mondta, hogy menjünk vele. A sokkunk és az idegességünk miatt hezitáltunk egy pillanatra. Aztán láttuk, hogy bemegy a buszba és amikor ismét kijött azt mondta, hogy mind bemehetünk – egyenként.

„Egyenként?!” – kiáltottuk mind hangosan. Nem hittük el, hogy ez valóság. Természetesen az volt, nem mintha nem akartunk volna találkozni Michaellel, ellenkezőleg, de teljesen más szituációra számítottunk, arra, hogy majd elmegy mellettünk, lehúzza az ablakot, valami ilyesmire. De bemenni egy buszba egyenként és eltölteni vele egy privát pillanatot ott – ez számunkra elsöprő volt és mind felkészületlennek éreztük magunkat rá.

A barátunk, Stephanie, aki nem hallotta mit mondott Michael asszisztense közelebb jött hozzánk, hogy hallja mi van, így gondolkodás nélkül azt mondtuk neki, hogy ő megy be elsőként, hogy találkozzon Michaellel. Ideje sem volt tiltakozni…

Michael Jackson a 2005-ös per során - fő, hogy Jordannek legyen miből a Bahamákon nyaralni....

Michael Jackson ügyvédjével Thomas Mesereau-val 2005-ben

Stephanie: Szóval én voltam az első, aki bementem a buszba. Felmásztam a lépcsőn és az utolsó kettőn felbuktam és Michael lábainál kötöttem ki – úgy éreztem nagyot égek. Amint másztam fel nem vettem észre, hogy Michael közelebb jött. Amikor felemeltem a szemeimet ő ott állt majdnem az arcomban. Majdnem visszaestem, egyenesen a szemeibe néztem és sokkos állapotban csak annyit tudtam kinyögni, hogy „szia”. Ő is egy sziával válaszolt és mindkét arcomon megpuszilt. Próbáltam visszaemlékezni mindazokra az okos mondatokra, amiket korábban kitaláltunk és még le is írtunk, de nem jutottak eszembe. Ebben a csendben Michael elkezdte ráncolni a homlokát és próbálta kitalálni, hogy vajon mire gondolok. Csapdában éreztem magam és eszembe jutott, hogy néhány nappal korábban a neverlandi biztonsági őrök kijöttek, hogy összeszedjék azokat az ajándékokat, amiket a rajongók Michaelnek akartak adni támogatásul. Én és a testvéreim, akik nagyothallóak készítettünk egy nagy transzparenst egy jelbeszéddel írt mondattal, ami azt jelentette: „Hiszünk benned”. Ez a transzparens is az ajándékok között volt, amiket Michaelnek adtunk néhány nappal korábban. Most, hogy szemtől szembe álltam Michaellel, megkérdeztem, hogy megkapta-e azokat az ajándékokat. Megerősítette, hogy igen és megkérdeztem, hogy volt-e köztük egy transzparens is, ami felkeltette a figyelmét. Egy pillanatig gondolkodott rajta és valami derengett neki: „Iiigen.” Próbáltam felfrissíteni az emlékezetét azzal, hogy elmondtam, hogy a transzparensen jelbeszéddel volt valami. Ez tisztábbá tette a memóriáját és azt mondta: „Óó, igen!” Megkérdeztem, hogy megértette-e a jelek jelentését. Azt mondta: „Nem.” Természetesen azonnal elmagyaráztam neki: „Hiszünk benned!”

Azonnal a karjaimba esett és erősen megölelt. Megragadtam az alkalmat, hogy megköszönjem neki, hogy az, aki, sőt mi több annyira inspiráló sok ember számára, különösen a nagyothalló testvéreim számára. A zenehallgatás számukra nagyon szokatlan és mi ezt el sem tudjuk képzelni. Minden egzotikusnak hangzik a számukra és nem hasonlítható azokhoz a zajokhoz, amiket mi meg tudunk különböztetni. Mi áldottak vagyunk, hogy gond nélkül képesek vagyunk élvezni Michael zenéjét és a zajokat magunk körül. Azáltal, hogy megérintette őket Michael művészete és a mély szeretet és csodálat által, amit éreznek iránta, nagyon keményen edzettek úgy, hogy újra és újra meghallgatták a zenéjét, apró részletekre koncentrálva és megpróbáltak elkülöníteni visszatérő elemeket, mint például egyes szavakat. Elérve a tréning ezen szintjét mindennek automatikusan hatása volt a mindennapi életükre, például az iskolai munka sokkal könnyebbé vált a számukra – és a mai napig segít nekik abban, hogy jobban eligazodjanak a halló emberek világában. Amikor ezt hallotta Michael nagyon meghatódott és ismét szorosan és hosszan összeölelkeztünk egy érzelmes pillanatban. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ez már nem egy egyoldalú támogatás részünkről, rajongók részéről Michael irányába – hanem neki is szüksége van ránk, hogy erőt merítsen az olyan történetekből, mint az enyém. Megerősítette ezt az érzésemet, amikor azt mondta: „Mondd el minden rajongónak, hogy nagyon szeretem őket és nagyra tartom a támogatásukat az egész világon. Nagyon különlegesek vagytok a számomra és szükségem van rátok.” Ami annak az időnek a nehéz körülményeit illeti, hozzátette, hogy azok, akik felelősek azért, hogy ilyen szörnyű helyzetben van „el akarnak pusztítani engem” és „ez egy nagy hazugság és nem igaz!” Intenzíven kérlelt, hogy jöjjek vissza és támogassam. Azt hiszem nincs több szóra szükség ahhoz, hogy ecseteljük a mély kapcsolatot Michael és köztünk, rajongók között, korlátok nélkül, úgy kezelt minket, mint családtagokat. Ezzel az élménnyel más emberként hagytam el a buszt.

Miután Stephanie lemászott a busz lépcsőjén Sonja volt a következő közülünk, aki találkozott Michaellel. Habozva mászott fel a lépcsőkön…

Sonja: És hirtelen ott álltam Michael előtt és idétlenül azt mondtam „Szia Michael”. Annyira próbáltam visszaemlékezni a kérdésekre, amiket előre elkészítettünk és leírtunk, de most itt ebben a pillanatban minden elszállt. Az egyetlen kérdés, ami eszembe jutott és aminek értelme is volt ebben a helyzetben az volt, hogy „Hogy vagy?” – úgyhogy megkérdeztem. Michael csak ott állt és nem válaszolt. Rám sem nézett, de mindkét kezével szorosan fogta a bal kezemet. Aztán odahajolt és megpuszilt mindkét arcomon, de még mindig nem szólt egy szót sem. Kicsit zavarban voltam és nem tudtam mit csináljak. Szóval a következő amit megkérdeztem tőle az volt, hogy „Jól vagy?” Végre egyenesen rám nézett és kitört belőle: „Nem!” És aztán folytatta miközben a kezemet szorongatta: „Csak úgy teszek, mintha jól lennék, de nem vagyok – nem vagyok.” Ugyanabban a pillanatban nagyon szorosan megölelt és észrevettem, hogy sír. Ó, Istenem, már értettem miért nem szólt egy szót sem korábban. Próbálta nem elveszíteni az önuralmát és nem sírni, de a kérdéseim nem segítettek…

Elég sokáig ott álltunk csak ölelve egymást. Michael zokogott egy ideig és éreztem, hogy remeg, noha elég meleg volt a buszban. Legalább egy fél percembe telt, hogy igazán megértsem, hogy abban a pillanatban Michael ölelt engem, sírt és kimutatta és elmondta nekem az igazi érzelmeit. Addig a pillanatig tényleg azt hittem, hogy tényleg olyan erős és optimista lesz a per kimenetével kapcsolatban, mint ahogy a nyilvánosság előtt mutatta magát az első meghallgatáson néhány nappal korábban. Mennyire naiv voltam! Természetesen félt és természetesen nagyon fájt neki, hogy ilyen szörnyű vádakkal kell szembenéznie, amikor csak segíteni akart ezeken a gyerekeken, ahogy előtte és utána is sok beteg gyereken segített. Ahogy ezen gondolkodtam és éreztem a reszketését, én is a könnyeimmel küszködtem. De aztán Michael azt mondogatta nekem, hogy a rajongók jelenléte a bíróságon nagyon sokat segített neki és hogy mondjuk el minden rajongónak, hogy jöjjön vissza a tárgyalásra is támogatni őt. „Ez nagyon sokat jelent számomra” – majd így folytatta: „Menj fel az Internetre és mondd meg a rajongóknak, hogy nagyon szeretem őket!” Ezt közvetlenül a fülembe mondta, mert még mindig öleltük egymást. Noha még mindig sírt a szavak között, a hangja lágy volt és csodálatos. Mondtam neki, hogy továbbítani fogjuk a szavait a rajongókhoz és hogy sokan szeretnénk mindig mellette lenni, de Európában és máshol élünk – említettem, hogy Németországból jöttünk – így nehéz eljutni minden tárgyalási napra. Csak azt akartam neki elmagyarázni, hogy miért nem tudunk mi vagy más rajongók minden nap ott lenni, noha nagyon szeretnénk és azt hiszem megértette, amit mondtam. Csak annyit mondott: „tudom” és nagyon szorosan megölelt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez volt a legérzelmesebb ölelés, amit valaha kaptam vagy adtam. Most tényleg nem számított, hogy ő kicsoda vagy én ki vagyok – csak két ember megölelte egymást. Csodálatos volt. Elárasztottak az érzelmek, nem tudtam visszafogni magam és azt mondtam: „Nagyon szeretlek”. Miután még egy pár másodpercig tartottuk a NAGY ölelést, végül mindketten egyszerre engedtük el. Annyira zavarban voltam, hogy majdnem úgy mentem ki a buszból, hogy bármi mást mondtam vagy tettem volna, de aztán eszembe jutott, hogy volt nálam egy kis bajor zászló Michael részére, amire ráírtuk, hogy „München szeret téged”. Szóval újra megfordultam Michael felé és azt mondtam: „Ó, és ez a tiéd.” Elvette a zászlót, ami majdnem eltűnt a nagy kezében és azt felelte: „köszönöm”. Végül megfordultam és megpróbáltam lemászni a lépcsőn remegő térdekkel.

Sonja falfehéren jött ki a buszból és Marina volt a következő, aki felmászott azon a lépcsőn.

Marina: Sonja látványa elbizonytalanított, nem azzal kapcsolatban, hogy akarok-e találkozni Michaellel, hanem az érzelmi hatása miatt. Megálltam, amikor megláttam Michaelt várni rám a lépcső tetején, amint lenézett rám. Félénken azt mondtam: „Jó reggelt, Michael”. Először csak nézett rám és egyáltalán nem mozdult meg. Úgy tűnt mondani akar valamit, de pár pillanat múlva hirtelen megragadta a kezem és felhúzott a két hátralévő lépcsőn, megpuszilt mindkét arcomon és szorosan megölelt. Abban a pillanatban minden felgyülemlett feszültség, minden félelem és szomorúság, amit miatta éreztem, minden aggodalom, szimpátia, de főleg az iránta érzett szeretetem hirtelen kitört és könnyek gördültek le az arcomon: „Nagyon szeretlek Michael!” – csak ezeket a szavakat tudtam kipréselni a számom. Michael sem tudta megőrizni az önuralmát, bár nagyon próbálta és könnyekben tört ki, amikor azt mondta: „Én sokkal jobban szeretlek”. Még szorosabban megölelt, mint azelőtt, próbált megvigasztalni azzal, hogy a fejemet és a hátamat simogatta. Egyikünk sem tudta abbahagyni a sírást, ami csak egyre jobban és jobban eszkalálódott. Azokban a pillanatokban éreztem és megtapasztaltam, hogy mennyire feldúlt, mennyire mélyen sérült és megtört volt Michael azoktól a szörnyű dolgoktól, amik az életében zajlottak. Egyáltalán nem volt magabiztos, mint ahogy a világnak próbálta mutatni a bíróság előtt pár nappal korábban Santa Mariában. Egyszer csak Michael elkezdett tetőtől talpig reszketni. Nyilvánvaló volt, hogy kétségbeesetten szüksége volt az életében olyan emberekre, akikre támaszkodhat, akikben megbízhat és akik hisznek az ártatlanságában. Egy ideig csak zokogva öleltük egymást, amikor hirtelen megtört hanggal azt mondta: „…tudod annyira bántanak ezzel, megpróbálnak elpusztítani…” Egész testében rettentően remegett, amikor kimondta ezeket a szavakat és én gyámoltalanul próbáltam megvigasztalni amennyire tudtam azzal, hogy simogattam a hátát, de nem találtam szavakat a vigasztalására, mert tudtam, hogy a helyzet amiben van szörnyű és bármi mást állítani szemen szedett hazugság lenne. „Tudom… tudom…” – csak ennyit tudtam kinyögni és aztán megint mindketten annyira sírtunk, hogy alig kaptunk levegőt. Úgy éreztem Michael fuldoklik és kétségbeesetten próbál belekapaszkodni egy szalmaszálba, amikor még szorosabban magához ölelt úgy, hogy az már majdnem fájt. Mégis a legmélyebb kétségbeesés ezen pillanatában most megpróbált újra megszólalni és majdnem hangtalanul, a sok sírástól rekedten, kétségbeesetten és esdekelve suttogta: „… de meg kell gyógyítanunk a világot és segíteni a gyerekeken”. Ahogyan kimondta ezeket a szavakat az mindennél nagyobb aggodalommal töltött el, mert olyan búcsú érzését keltették, mintha arra próbálna célozni, hogy már nem lesz itt velünk nagyon sokáig és arra volt szüksége, hogy mi (rajongók) töltsük be a küldetését. Ösztönösen azt feleltem: „Ó, meg fogjuk – de együtt fogjuk, Michael!” – ezzel próbáltam elmondani neki, hogy nagyon nagy szükségünk van rá. Ezeknél a szavaknál szó szerint összeomlott ismét és olyan keservesen zokogott, hogy nekem kellett megtartanom és megőriznem mindkettőnk egyensúlyát. Ismét sokat sírtunk és eltartott egy darabig, amíg Michael erőt gyűjtött arra, hogy összeszedje magát. Próbáltam követni a példáját, még mindketten reszkettünk és mindkettőnk arca nedves volt egymás könnyeitől, végül elköszöntünk egymástól mielőtt remegő lábakkal lemásztam a lépcsőn, teljesen kimerülten, összetört szívvel és üresen.

Brigitte: Mialatt Marina odafent volt Michaellel, én csak egyszer mertem felnézni röviden, hogy lássam jól hallottam-e és Marina és Michael valóban egymás karjaiban voltak és úgy hangzott mintha mindketten zokognának. Sötét volt és halk zongora zene szólt a buszban. Én még mindig remegtem és fáztam a hideg miatt, de azért is, mert annyira ideges voltam és már nem tudtam mire számítsak. Szóval próbáltam elterelni a figyelmemet és beszélgettem Michael asszisztensével, aki a busznál állt a sofőr fülke mellett. Meséltem az asszisztensnek néhány sztorit – arról, hogy miért vagyunk még mindig itt, hogy a bírósági meghallgatásra jöttünk, de későbbre foglaltuk le a repülőjegyünket hazafelé, mert úgy majdnem feleannyiba került. Még mindig beszélgettünk, amikor hallottam Marinát felém jönni, próbált elmenni mellettem és lemászni a busz lépcsőjén. Nem szólt egy szót sem és nem tűnt önmagának, átpréselte magát mellettem, megbotlott és majdnem leesett a lépcsőn. Marina állapota és a zokogás hangja amit korábban hallottam kicsit megrémisztett őszintén szólva. Szóval megpróbáltam időt nyerni, de miután lesegítettem Marinát a buszból én következtem.

Félénken és lassan felmásztam a lépcsőn Michael irányába és még mindig kerültem, hogy ránézzek. Nem akartam egyenesen a szemébe nézni, nem akartam zavarba hozni őt és magamat, így csak kinyújtottam a kezem Michael felé és azt mondtam: „Szia”. De mielőtt egy szót is szólhattam volna, megragadta a kezem és maga felé húzott és azonnal szorosan megölelt. Egy kicsit ott ragadtam, körülbelül két lépcsővel Michael alatt miközben egyre közelebb és közelebb húzott. Volt egy kis korlát a buszban, ami egy helyet kerített le a sofőr mögött és megakadályozta azt, hogy az emberek leessenek. Volt rajta egy fogó is az utolsó lépcsőn való felkapaszkodáshoz. Mivel Michael korábban megragadott és nem tudtam felmászni az összes lépcsőn, ez a kis korlát a hasamban volt, ami nem volt valami kényelmes, különösen mivel Michael nagyon erősen húzott felé és nem engedett el. Akárhogy is, ilyen korán reggel, fáradtan, megfagyva, idegesen és összezavarodottan az érzékszerveid elég szelektíven működnek néha – szóval sikerült mindössze pár másodperc alatt elfelejteni ezt a korlátot a hasamban. Csak néhány pillanat múlva vettem észre Michael mennyire meleg volt és hogy próbált engem is felmelegíteni azzal, hogy a hátamat dörzsölte a kezével. Biztos érezte, hogy őrült módon remegek. A dzsekim hangja amint dörzsölgették végre „felébresztett” és éreztem, hogy Michael is remeg egy kicsit és a vállamon sír. Így maradtunk legalább egy vagy két percig anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna. Aztán hallottam a hangját suttogni a fülembe: „Menj fel az Internetre…” Amint mondtam korábban, nem voltam teljesen önmagam ott és akkor és csak hallottam az Internet dolgot és azon tűnődtem vajon miről beszél. De aztán végül koncentráltam és valószínűleg mondtam a fülemnek, hogy figyeljen és hallottam amint folytatja: „Menj fel az Internetre és mondd meg mindenkinek, mondd meg minden rajongónak, hogy nagyon szeretem őket és hogy jöjjenek el legközelebb a bíróságra! ANNYIRA fontos ez nekem!” Miközben ezt mondta Michael még erősebben húzott maga felé. Már alig tudtam lélegezni, de válaszoltam: „Megígérem, hogy eljönnek – ez nekünk is sokat jelent.” (Úgy értettem, hogy mi is jobban éreztük magunkat tőle, hogy végül segíthettünk és támogathattuk őt és visszaadhattunk neki valamit azok után, hogy ő évekig olyan sokat adott a világnak.) Ezután Michael ismét sírni kezdett. Én kissé gyámoltalannak és zavarban éreztem magam, remegtem és zokogtam, de nem igazán tudtam sírni. Inkább olyan volt, mintha sokkban lennék, ösztönösen elkezdtem dörzsölgetni a hátát, ahogy korábban ő tette. Ő még szorosabban ölelt egy pár pillanatig, éreztem a lélegzetét és a sírását – végül elengedett. Egy kicsit hátralépett, összetette a kezeit az arca előtt és csendesen azt suttogta: „Szeretlek”. Én azt mondtam: „Én jobban szeretlek.” – megfordultam teljesen sokkos állapotban és majdnem leestem a lépcsőn, ahol még mindig álltam. De mielőtt lementem volna a lépcsőn láttam, hogy még mindig nálam van a három képeslap Münchenből, amit Michaelnek írtunk az elmúlt éjszaka. Kicsit összegyűrődtek, mert beragadtak valahová a korlát, Michael és közém, de visszafordultam és azt mondtam: „ó, és ez a tiéd” és odaadtam őket neki. Ő halkan azt mondta: „ó, köszönöm” miközben még mindig a könnyeit törölgette. Kibotorkáltam a buszból és azt láttam, hogy a többiek hitetlenkedve bámultak egymásra, remegve, ölelve egymást… egyszerűen nem találtuk a szavakat.

A busz ott állt még néhány percig nyitott ajtóval. Mind annyira kimerültünk és elfáradtunk, hogy nem emlékszünk pontosan mi történt azután, de arra igen, hogy Michael asszisztense beszélt a biztonsági őrökkel arról, hogy most mit tegyenek velünk és hogy Michael azt üzeni nekik engedjenek be minket Neverlandre és adjanak valamit enni és inni – nyilvánvalóan, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat és megnyugodjunk ebből a kimerült állapotunkból. Ismét közelebb mentünk a busz ajtajához és hallottuk Michael hangját és amikor újra meglátott minket, azonnal lesétált, hogy megérintsen mindnyájunkat és azt mondta: „Köszönöm!” Válaszul azt mondtuk neki, hogy maradjon erős és őrizze meg a hitet és hogy ott leszünk mellette és nagyon szeretjük. Miközben nem engedte el a kezünket azt mondta egy nagyon hangos és mély hangon: „Én még jobban szeretlek!” A busz ajtaja becsukódott és a busz elhajtott, miközben ő még mindig az ablaknál állt és integetett nekünk, mi pedig neki.

Az a hideg januári reggel mindnyájunkat megváltoztatott. Ez volt életünk legszívszorítóbb, legfájdalmasabb élménye – az, hogy valaki, akit szeretsz ennyire szenved, miközben meg kell értened, hogy képtelen vagy igazán segíteni, azon túl, hogy teljes szívedből támogatod és egyszerűen ott vagy mellette. De ami a legnagyobb hatással volt ránk és igazán megérttette velünk, hogy ki Michael az az, hogy még az életének ezekben a legsötétebb és legreménytelenebb pillanataiban is a szíve másokra gondolt, azokra, akik szükséget szenvednek, különösen a beteg és szegény gyerekekre és a szenvedő bolygónkra! Megértettük, hogy Michael igazán erről szólt! Arról, hogy segítsük, szeressük egymást és törődjünk egymással! És nem számít az emberek hányszor próbálták őt nevetségessé tenni, kisebbíteni és bántani, sőt még el is pusztítani, mint tavaly, Michael sosem vesztette el a képességét a szeretetre, a törődésre és mély vágyát arra, hogy segítsen másokon! Ő egyszerűen jobban szeretett!

Kategória: A 2005-ös per, Az 1993-as ügy, Általános, Média
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

7 hozzászólás a(z) És neki milyen volt? bejegyzéshez

  1. Lola szerint:

    Én se találok szavakat. Nagyon szívszoritó történet és mikor ezt olvastam végig is bőgtem. Mert Michael-nek hatalmas szive van és ezt sokan ki is használták. Szerintem ez egy ujabb utalás arra,hogy az ember irigy. És az irigység rossz irányba vezet.

  2. libertiny mária szerint:

    Gyakran itt vagyok mindent elolvasok, és azon dolgozok, hogy ha a Jó Isten segít jövő tavasszal elmegyek a sírjához!!

  3. Dorminator szerint:

    Egyre több rajongó osztja meg az MJ-vel való találkozásának történetét, és mindegyikben MJ ennyire emberi, kedves , törődő . Köszi Jacksonakták!

  4. Unbreakable szerint:

    Ez annyira szívszorító!

  5. Patricia szerint:

    végig bőgtem Úristen😥
    úgy hiányzik😥

  6. csilla füredi szerint:

    Nagyon köszönöm ezt …… nem is találom a szavakat , csak bőgök most ……Drága Angyal ….. tudta hogy nagyon szeretjük ……. és Ő is bennünket …….. a mindenünk volt ……. és talán ez fordítva is igaz .

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s